Apa bejelentette ötödikén este, hogy 11-én hajnalban indulunk, ergo ez az utolsó hetem a sulban.

Én pakoltam, csak annyit kérdeztem, hova?

NÉMETORSZÁGBA!!!!

Az nagyon messze van! Igaz, futólag megemlítette a múltkor, hogy ott van egy munkája, ami egy évig kintre ragasztja, de én azt hittem, csak kimegy egy hónapra, aztán hazajön, aztán megint kimegy, de nem, viszi az egész családot!!!

Fél órás monológot adtam le, hogy ezt nem teheti, most minden jó, jól elvagyunk Miával, Mátéval, az osztállyal, mindenkivel!

Nincs mese, azt mondta, búcsúzzak el, akitől szeretnék.

Márpedig én nem búcsúzok. Úgy gondoltam, élvezem az utolsó hetemet. Péntek délután mindenkivel közöltem, hogy holnap valahol máshol leszek.

Mátéval megfogadtuk, hogy MOST nem szeretünk bele senki másba, amíg távol vagyunk.

Mia meg nem is mondott semmit. Egyszer láttam csak sírni, de mindig akkor sírt, amikor vagy csak én láttam, vagy egyáltalán senki. Mikor ezt közöltem velük, a szobában voltunk hatan, és pakoltunk. Fogta magát, és kirohant. El se bírtunk köszönni.

Mindent bepakoltam. Kesztyű az ölemben fog utazni, és mindennél jobban fogok rá vigyázni. Csináltam egy 352 napos centiszalagot papírból, mert pontosan annyi napot töltünk kint. Most hajnali fél kettő. Ötkor indulunk. Hihetetlen. Aludni nem tudok; enni se.

Már most hiányzik mindenki. Még el sem mentem, és már haza akarok jönni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.