2010.08.26. 22:07
Hűha!!!
Szóval tök depis voltam a szökésem után. Végigolvastam a régi naplóimat, és megakadt a szemem egy bejegyzésen:
2006.júl.19.
Kedves Napló!
Nem alakult jól a kirándulás. Katának kiment a bokája, és busszal mentünk haza. És anyáéknak pont a srácok mellé kellett leülni!!! Ott volt Barbi, Máté, Balázs, Gabi, Anita, Encike, meg a többiek. Hol anyára néztem, hol rájuk. Anyának bátorító tekintete volt, azt szerette volna, ha beszélek a többiekkel, de levegőnek néztek. Nem túl jó, ha az embernek szembesítenie kell az anyját azzal, hogy nem túl népszerű.
Bementem, és megkérdeztem. Nem vállalhatok munkát a kisbüfében. Csak ha elmúlok 16. NÉGY ÉV MÚLVA!!! 2010-ben! Addigra a büfé se fog állni, meg a városból is elköltözünk. Még a gimiig is van két évem. Próbáltam elmagyarázni Ili néninek, hogy nem várhatok: Erre közölte, hogy ,,zöld még a paradicsom".
Szóval visszamentem a büfébe. ,,Szép nagylány lettem". Nem unatkozok, és még egy kis zsebpénzem is lesz.
A ,,srácok", akik nem szóltak hozzám, minden nap meglátogattak. Máté napi 7-8 szenyát evett. ,, Éhenkórász"! Még ez sem esett le! Tárgyilagos kézbesítés: Zártam, jöttem ki. Kezett fogott velem, amit egyébként soha nem szokott, és közben egy cetlit csúsztatott a kezembe:
Nem jársz nyitott szemmel. Szeretlek. Mit kell még csinálnom?
Nem tudom, mit csináljak. Arra készült, hogy kidob egy másik lányért!!!
Másnap a visszajáróba raktam az üzenetet:
Bizonyítsd be!
Sajnos nem olvasta el ott rögtön, pedig megnéztem volna, milyen képet fág hozzá. Nem sokkal utánna vett egy másik szendvicset. A pénzzel együtt azt is a kezembe nyomta:
Mivel? Hogy?
Papírra firkáltam, aztán kiraktam a rögtön jövök táblát, kiszaladtam, és az összegöngyölt rudacskát a táskájába dugtam:
Ahogy tudod.
Erre azt küldte (repülőn):
Ha bizonyítom, elhiszed?
Úgy döntöttem, nem írok vissza, csak órák múlva. Úgyis a parkba szaladgálnak egész nap. Felhívtam Miát, és elmeséltem. Ennyit írtam vissza:
Talán.
Nem írt vissza mást. Furán nézett. Este zártam, mentem. A ,,talán" óta nem lépett velem kapcsolatba, még csak rám se nézett. Zártam, mentem. Nem néztem rá, bár egy kicsit lelassítttam előtte.
És ESTE!!
Már rég csak a tv-t néztem, mikor egyszer hallottam valamit. Lenémítottam a tévét, és mi az? Máté énekli a Kárpáthyék lányát, gitárral. Kiszaladtam a nappaliba. Vigyorogva ültek a szüleim. Odasúgtam:
- Anya, mit kell ilyenkor csinálni???
- Kapcsold fel a villanyt, és vissza!
Végigénekelte. Felkapcsoltam, lekapcsoltam. Résnyire nyitottam az erkélyajtót, aztán ki is mentem. Este még sokáig beszéltünk.
Újra együtt vagyunk!!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
StarFire 2010.08.30. 10:17:31
Merem remélni,hogy még tényleg vannak ilyen srácok.
A mai idők naplója a blog,de a kézzel írt, könnycseppektől elmaszatolt valódi könyvecskéket semmi nem múlhatja felül. Hangulatuk van,érzéseik.