Nekiálltunk Miával, hogy felkutassuk a szüleimet (lehet ennél aranyosabb barátnőt kívánni? Minden bajom van, ha nem látom pár napig). Bevittem a koliba egy csomó papírt, aminek bármi köze lehet az ügyhöz, és ebéd helyett átnyálaztuk őket (a kaját kis ételesbe raktuk, és később ettük meg, csak ebédszünetben egyedül lettünk a koliban, és azért csináltuk). Megtudtuk, melyik intézetből vagyok. Nagy Krisztina voltam, amivel csak az a baj, hogy az ország lakosságának fele Nagy. Be is mentünk! A nő közölte, hogy sajnálja, de nem nyílt adoptálás volt, úgyhogy az emberi jogok miatt nem tehet semmit, különben meg szeinte jobb nekem, ha soha nem is tudom meg. Szerinte talán a szüleim segíthetnének. Mondtam neki, hogy ha egyszer nem akarnak! Azt mondta, akkor várjam meg, míg betöltöm a tizennyolcat, majd utánna talán.

Most mit csináljak????

Talán valamelyik gyerek még emlékezett volna rám, bár kicsi az esélye.

Pontosan 713 nap múlva leszek tizennyolc.

Epilógus: Múltkor bementem. Sikerült kinyomozni a kórház nevét. Nyert ügyem volt. TUDOM a szüleim nevét!!!!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.